Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet: Az új otthon

2009.12.22

2. fejezet: Az új otthon

 

Már lemenőben volt a nap, mikor az új házunk előtt leparkolt apa. A ház barackvirág színű volt és emeletes. A ház előtt egy alacsony fehér fakerítés futott, s a szomszédháztól másfél méterre már más színben pompázott. De a kerítések mögött mindenütt kicsi virágos kertek voltak… Az egész utcában.
- Na, tetszik? – állt meg apa mellettem elégedetten.
- Igen. Nagyon szép környék… És nézd! – mutattam az ajtónkra – Ugyan olyan, mint amilyen nagyiéknak van!
- Igen… Na de menjünk is be! – szedegette kifelé a kocsiból a bőröndöket.
Én felkaptam az egyik bőröndömet és az ajtó felé kezdtem húzni, s közben a szemem sarkából láttam, hogy valaki közeledik hozzám. Odafordultam és meglepetésemre a régi földrajz tanárom, Charles Wilson állt velem szemben. Nagyokat pislogtam rá, s csak később jutott eszembe, hogy köszönnöm is kéne.
- Jó napot Mr. Wilson! Hogy-hogy itt?
- Itt lakom… Én leszek a szomszédotok. – rám mosolygott, majd kezet fogott apával és segített bevinni a cuccokat a házba.
Ahogy beléptünk az ajtón, egy folyosón találtuk magunkat. Jobb oldalt voltak a fogasok és egy cipőtartó. Pár méterrel arrébb volt egy nagy lépcső, s mellette egy nagy ajtó. Az a nappaliba vezetett, és ezzel az ajtóval szemben volt a konyha. A konyha mellett volt még egy kisebb folyosó, ahol a fürdő és a wc volt.
A lépcsővel szemben volt az étkező, s pár nagyobb virág is. Az ablakon még beszivárgott egy kis fény, s ez nagyon széppé tette azt a kis helyiséget.
- Na, nem nézed meg az emeletet? – kérdezte tőlem izgatottan apa.
- De! – azzal fel is futottam a lépcsőn és ott egy elágazás várt. Elmentem jobbra, ahol még egy fürdő volt wc-vel és egy másik szoba, ami a berendezések szerint apa szobája. Ezután átmentem az ellenkező irányba, ahol az én szobám is volt. Az ajtóm krémszínű volt, s egy tábla jelölte, hogy az az én szobám. Benyitottam és a csodálkozás teljesen a hatalmába kerített. A falak –ugyanúgy, mint az ajtóm – krémszínűek voltak, s néhol egy-egy absztrakt motívum.  Az ajtómmal szemben volt az ablakom és egy erkély is, amelyet szintén krémszínű függöny választott el a szobámtól. Az ablak mellett volt egy nagy diófa-ágy gyönyörű barackrózsaszín ágyneművel. Mellette egy éjjeli szekrény állt, amelyen egy kis lámpa is állt. Az ágyam másik oldalán a sarokban pedig ott állt egy íróasztal egy számítógéppel. S a parkettát az ágyam mellett egy közepes méretű bézs szőnyeg takarta.
Kimentem az erkélyre és a korlátra támaszkodva szemlélni kezdtem a tájat.
- Kicsim, ébresztő! Ma van az első napod az új sulidban! Siess, ne hogy elkéss nekem! –jött be a szobámba apa, s kapcsolta ki a fülsüketítő ébresztőórámat.
- Várjál már! – válaszoltam neki a párnám alól. – Csak még öt perc apa!
- Nincs öt perc! Gyerünk, kelj fel! – azzal kihúzta a sötétítőt és az egész szobámat ellepte a májusi reggel fénye. Lassan felültem az ágyamban és a hirtelen jött fényesség miatt hunyorogni kezdtem.
- Siess már! Az első nap el akarsz késni? Na, de hagylak is öltözni. – kilépett az ajtómon, majd én azonnal visszabújtam a jó meleg ágyamba.
- Mondtam, hogy siess! Már tuti, hogy el fogsz késni! – rontott be a szobámba apa fél óra múlva  eléggé idegesen. – Mi a fenének feküdtél még vissza, aludni? Na most már  keljél!
- Jól van, na! –kipattantam az ágyból, s a bőröndöm után nyúltam.

- Te még mindig nem pakoltál ki? – háborodott fel megint apa.
- Nem tudom, hogy hol a szekrény, szóval nem direkt! – vettem ki a bőröndömből egy fekete farmert és egy világos rózsaszín pólót.
- Ja tényleg, neked még nem lett megvéve a szekrény… El is felejtettem. Na, de siess, mert még a második meglepetésedet még nem kaptad meg.
Becsukta maga mögött az ajtót, a én azonnal öltözni kezdtem. Tíz perc sem kellett és már a fésülködésnél jártam.
- Szia apa! – ültem le az ebédlőasztalhoz apával szemben. – Na, mikor kapom meg az ajándékom?
- Gyorsan egyél már, mert már így is öt perce megkezdődtek az óráid! Amúgy majd mindjárt…
Sietve megreggeliztem, fogat mostam, felkaptam a táskám és már kint is voltam az ajtón. S apa ott állt a kocsi felhajtón egy fekete 1967-es Chevy Impalával az oldalán.
- Apa, ez gyönyörű!!!! – ugrottam a nyakába. – Ez a második meglepetés?
- Igen, de itt vannak a kulcsok, menj már! – adta a kezembe a kocsi kulcsait és azonnal be is pattantam.
Lassan kitolattam a kocsival és már hajtottam is a suliba…
A parkolóban már alig volt szabd, hely de szerencsére sikerült olyan helyet találnom, ami közel volt a bejárathoz. Villám gyorsan beszáguldottam a tájékoztató irodába, vagy micsodába, ahol megkaptam az órarendem és egy térképet. Az első órám matek volt a 210-es teremben. Szerencsémre nem kellett sokáig keresnem a termet, így tizenöt perc késéssel meg is úsztam az első napom.
Kopogtam az ajtón, majd beléptem az ajtón. A diákok és a tanár is rám szegezte tekintetét.
- Öhm... Elnézést…- lesütöttem a szemem és vártam, hogy a tanár leordítsa a fejemet, de nem tette.
- Ó, szóval te vagy az új diák! Mi is a neved? – mosolygott rám a tanár.
Vörös haja volt és nagy zöld szemei. Ruhái mind márkásak voltak.
- Annabelle… Annabelle White… 
- Rendben, Annabelle. Ülj le valahová. Amúgy én Mrs. Robinson vagyok.
Már csak az ablak felőli padsorban volt egyetlen egy hely a negyedik padban. Egy barna hajú srác ült ott. Leültem hát mellé és észrevettem, hogy körülbelül az osztály háromnegyede még mindig engem néz. Szerencsémre Mrs. Robinson újra magyarázni kezdett valamit és végre levették rólam a tekintetüket. Sosem szerettem, ha bámulnak.
- Szia Annabelle! George vagyok és úgy látszik mostantól a padtársad is – rám mosolygott, majd újra belemerült abba, amit még megérkezésem előtt csinált.
A keze serényen mozgott, ezért megnéztem, hogy min dolgozik ennyire. Valamit rajzolt, de azt nem tudtam ki venni, hogy mit.
- Ez egy ember lenne… - magyarázta nekem a srác, mikor észrevette, hogy a rajzát nézem.
- Aha… Jó lesz!
-Kösz…
- Annabelle? – szólított meg engem a tanár.
- Tessék? – fordultam felé zavartan.
- Gyere ki a táblához és oldd meg ezt az egyenletet!
Lassan oda mentem a táblához és írni kezdtem a megoldást. Úgy egy perc múlva kész lettem vele, s még Mrs. Robinson is elcsodálkozott rajta, hogy ilyen hamar megoldottam. De hát mindig is jó matekos voltam…
- Tökéletes! Látom megy neked a matematika! – dicsért meg a nő.
- Kiskoromban sokat foglalkoztam vele és hát…
- Értem… - azzal megszólalt a csengő és szinte mindenki kiviharzott a teremből. Csak én és Mrs. Robinson maradtunk. Én még lassan összepakoltam és közben beszélgettem egy keveset a tanárnővel.
- Na, de én megyek is! Nem akarok a második órámról is elkésni… - kiléptem az ajtón és elővettem az órarendem.
A következő órám földrajz lesz… Remek! Most végre sikerült időben az osztályban lennem és mivel az utolsó padban nem ült senki, így lepakoltam oda. Pár perc múlva becsengettek és a tanár is azonnal bejött. Tátva maradt a szám, amikor megláttam, hogy ki az új földrajz tanárom… Vagy is igazából nem teljesen új, mert kisebb koromban már tanított, de akkor is…
- Jó reggelt! – köszönt az osztálynak Mr. Wilson és közben engem nézett. – Most pedig szeretném, ha megismernétek egy új diákot, Annabelle White-ot. Annabelle, kérlek, gyere ki!
Odasétáltam a tanár mellé és végig néztem az osztályon. Mind nagyon kíváncsian meredtek rám.
- Sziasztok! – mondtam, majd az arcom azonnal pirosba borult.
- Mondj magadról néhány dolgot, Annabelle! – mosolygott rám a tanár.
- Öhm… Hát… Szóval Annabelle vagyok és… nem szeretem, ha becéznek… És… Na jó, nekem ez nem megy! Feladom… - fordultam a tanárom felé.
- Rendben, akkor menj helyre! – utasított Mr. Wilson. – Szóval, ő Annabelle. Igen kicsit félénk, de nagyon aranyos lány… Régen, mikor még csak épp hogy tanár lettem, ő volt az egyik tanítványom. Szereti az antik dolgokat és a pasztellszíneket… És nem szereti, ha bámulják, szóval ne nagyon tegyétek! És most pedig kezdjük is az órát! Jane, gyere ki és mondj el mindent, amit mára megtanultál… Már ha tanultál egyáltalán valamit… - Mr. Wilson leült a tanári asztalára és türelmesen végig hallgatta a lányt.
Közben mi, többiek csak ültünk és azt csináltunk, amit akartunk. Én persze elővettem az iPodom és a Hamletet és folytattam onnan az olvasást, ahol abbahagytam. Az egész óra csak a feleltetéssel ment el, szóval ennek az órának is hamar vége lett. A többi órám is nagyon hamar elszaladt, míg nem következett az ebéd. Én csak egy pizzát kértem kólával, s egy hely után kutattam, de sehol sem volt üres asztal. Aztán megpillantottam az ebédlő másik végében egy asztalt, ahol nevetgélő és beszélgető diákok ültek. Mind különböztek egymástól, s külön-külön is elég furcsának tűntek. Az egyik lánynak fekete és citromsárga haja volt, s ruházata is feltűnő színűek voltak. A mellette ülő fiú tetőtől talpig feketében volt, és nagyon az emo felé hajazott. Vele szemben egy sötétszőke hajú lány ült, s eléggé egyedi ruházattal volt ellátva. Ő két fiú között ült. Az egyiknek világosbarna felzselézett haja volt, s persze nagyon jóképű is! Szinte minden lány megbámulta, mikor elhaladt az asztal mellett… A lány másik oldalán egy méz szőke hajú fiú ült. Teljesen átlagosnak tűnt… Kivéve persze, hogy még a „lányok kedvencénél” is sokkal helyesebb volt! Ruhái több számmal nagyobbak voltak, mint amilyen kellett volna neki, de szerintem egyáltalán nem zavarta. Mindannyian nagyon jól érezték magukat... Teljesen megigézett az a kis társaság. Akaratlanul is megindultam feléjük, s le nem vettem a szemem róluk.
- Sziasztok! Öhm… Leülhetnék… ide? – hangom kicsit remegett, s arcom lángban égett.
- Hát persze! Ne félj, nem eszünk meg! – vette el a táskáját maga mellől a fekete-citromsárga hajú lány.
Most, közelebbről megnézve észrevettem, hogy több piercingje is van, úgy mint a mellette ülő emo fiúnak is.
- Én Nancy vagyok, ő meg itt Kim. – kezdte a bemutatást a lány. – Ő itt mellettem Chris, ők pedig Mark és Tony. – mutogatott hevesen a lány, s közben végig mosolygott.
- Én Annabelle vagyok… - ültem le Nancy mellé.
- Hmm… Szép név! – mondta teli szájjal Mark, a „lányok kedvence”.
- Hé, illetlenség teli szájjal beszélni! Meg nem is akarom, hogy a kajámban kössön ki az, ami a szádban van! – vágta vállon a fiút a szőke hajú lány, Kim. – Egy gusztustalan állat vagy!
Én csak mosolyogtam rajtuk, s éreztem, hogy ezzel a kis fura csapattal nagyon jóban leszek majd.
- És, honnan költöztetek ide? – nézett rám végre Tony, a méz szőke srác.
- Pierre…
- Hát az meg hol a szarban van? Soha nem hallottam még róla… - nyelte le végre a kajáját Mark.
- Dél-Dakota…
- És, hogy-hogy ilyenkor költöztetek el? Mármint, nem lett volna jobb, ha már ott fejezed be a sulit? – vett elő egy könyvet a táskájából Kim.
- Lehet, jobb lett volna, de kellett egy kis változás… Állattemető?? Hmm… Nem valami jó könyv… Nekem nem tetszett annyira…
- Te is szereted Stephen King könyveit? Ez király! És melyik a kedvenc könyved tőle?
- Hát igazából nem szeretem a könyveit, csak elolvastam egyet, mert azt mondták, hogy jó, de szerintem nagyon rossz… De hát mindenkinek más az ízlése nem igaz?
- Igen, igazad van csajszi! – kacsintott rám Tony, persze én azonnal el is pirultam.
- Na, de menjünk is mert a végén még elkésünk! – állt fel a helyéről Mark.
- Mióta izgat téged, ha elkésel óráról? – tört ki röhögésben Tony.
- Múltkor elkéstem Wilson órájáról már vagy huszadjára és nem engedett be az osztályba és egész végig az ajtó előtt kellett állnom… Úgy utálom azt a tanárt!!!!!!
- Melyik tanárt? Csak nem engem?! – lépett oda hozzánk az előbb említett tanár.
- Nem dehogy!
- Reméltem is! Látom Annabelle rátaláltál a suli legőrültebb diákjaira! – intézte felém a tanár utolsó mondatát, majd rám kacsintott és elment.
A többiek leesett állal bámultak hol rám, hol a távolodó tanárra.
- Most meg mi van?! – kérdeztem értetlenül.
- Eddig te vagy az első diák, akihez kedves volt! Csak nem tetszel neki? – hülyéskedett velem Nancy.
- Nem dehogy, csak a szomszédja vagyok meg hát… Na mindegy…
- Nem mindegy! Mondjad már! – sürgetett most már Kim is.
- Hát szóval én is az egyik első diákjai közé tartoztam… De három éve ideköltözött és azóta nem láttam…
- Komolyan?! De durva!! Nem adnál le rólam neki valami dumát, hogy velem is kedves legyen? Mármint csak annyi kéne, hogy jó dolgokat mondasz neki rólam! – lelkesedett be Mark. – Nagyon kéne már egy kettes, mert még megbukok…
- Ennyire csak nem lehetsz hülye! Mármint, hogy egy szar kis földrajzot ne tudj megtanulni! – mondtam ki azt, amire épp gondoltam, s erre Mark kivételével mindannyian elkezdtek hahotázni.
- Na, ezt megkaptad haver! – ütögette meg a fiú vállát Chris. – De most már tényleg menjünk!
Mindannyian nevetgélve és beszélgetve elvonultunk a saját óránkra. Nekem Chrissel közös órám volt, így vele mentem. Miközben a fizika teremhez sétáltunk beszélgettünk egy keveset a többiekről. Megtudtam, hogy ő Nancyvel jár, s Kim meg Markkal, de Tony még szabad… Meg azt is megosztotta velem, hogy minden reggel együtt jönnek suliba, s felajánlotta, hogy én is mehetnék mostantól velük… Örömmel elfogadtam, s végre éreztem, hogy olyan helyre kerültem, ahová szánt az Ég. Végre megtaláltam a helyem a világban!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.